fecske

Fecskék és a nyár

Sokat hallani manapság a fecskék bizonytalan jövőjéről. Nem sokára a szó szoros értelmében érezhetjük a bőrünkön is ezeknek a kedves kis állatoknak a kínzó hiányát, hiszen a szúnyogok elszaporodása nem kis mértékben a rájuk vadászó madarak megfogyatkozásának is betudható.

Reméljük, hogy ez a tendencia megfordul, s azok a riasztó forgatókönyvek nem válnak valóra, amelyek szerint – a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás hatásaival együtt – azzal is számolnunk kell, ha a fecskék száma tovább csökken, akkor olyan szúnyog fajok is megjelenhetnek hazánkban, amelyek eddig csak trópusi területeken éltek, s terjesztettek súlyos betegségeket. Nemcsak arról van szó tehát, hogy gyermekkorunk kedves madarait már csak ritkán láthatjuk élőben. Nem véletlen, hogy a törvény védi őket.

A vészharangot egyre többen kongatják. Egyre többet hallani arról, hogy 2020-ra akár el is tűnhetnek hazánkból, pedig ezek a szorgos madarak egyedenként 1-2 kg rovart is elpusztítanak évente, ami azt jelenti, hogy egyes egyedeik pusztulása egyben 1-2 millió rovar megjelenését is jelentheti.

Dicséretes dolog, hogy civil összefogás, környezettudatos, lelkiismeretes, jóravaló emberek kezdeményezéseikkel saját kezükbe vették a dolgok intézését és közösségi oldalakon szerveződve igyekeznek mindent megtenni a nemes ügy: a fecskék megmentése érdekében. Megosztják egymással azokat a praktikákat, amelyek segítségével megóvhatják ezeket a madarakat, gondoskodhatnak a fészkek védelméről, előmozdíthatják szaporodásukat.

Ugyanakkor az is tény, hogy a fecskék fészkelése, költése nagyjából egybeesik az építkezések, épület felújítások időszakával és ha a fészkek „útban vannak”, akkor bizony gyakran háttérbe szorul az állatok, vagy a szélesebb értelemben vett közösség érdeke és leverik a fészkeket, ami a tojás, a fióka és gyakran a kotló madár pusztulását is jelenti egyben. Néha az is „elegendő”, ha az ingatlan tulajdonosát zavarja a fecskék ürüléke, s ahelyett, hogy egy egyszerű rámpával (úgynevezett „fecske-pelenka”) felszerelésével oldaná meg a problémát, egyszerűen leverik a fészket.

Természetesen az ilyen tevékenység bűncselekmény. A védett állat elpusztítása, élőhelyének zavarása (tartozzon az bármilyen fajhoz) bűn. Különösen az költési időszakban. A természetkárosítás büntető törvénykönyvi tényállásának sajátossága, hogy a védett állat, vagy növény kárára folytatott tevékenységeket (akár csak birtoklásukat) akkor tekinti bűncselekménynek, ha azokat az elkövető „engedély nélkül” teszi. Ezen a ponton érdemes egy kicsit megállnunk és elgondolkodnunk azon, hogy miképpen is kell ezt a szabályozást értelmezni, különös tekintettel arra, hogy az önkéntes természetvédők felháborodására gyakran az a válasz érkezik, hogy az egyes nagyobb beruházások, felújítások során, vagy bizonyos (gyakran önkormányzati, vagy állami tulajdonú intézmények, létesítmények működtetésével összefüggésben) az illetékes hatóságok engedélyezik a védett állatok élőhelyének zavarásával, esetleg megsemmisítésével, ne adj' Isten a védett egyedek elpusztításával járó tevékenységet. Ezen a ponton túllépünk a fecskék problémáján. Elég, ha a védett rovarokra, hüllőkre, kétéltűekre, denevérekre gondolunk, s nem csak az egyedek leölésére, élőhelyük végleges megsemmisítésére, hanem az élőhely megzavarására is. (Se szeri, se száma a természetvédelmi területen felhúzott létesítményeknek, így egyáltalán nem ritka a tenyészidő kellős közepén tavakat lecsapolni, erőgépekkel terepet rendezni, de ide tartozhatnak a különféle fesztiválok, hagy tömeggel és komoly zajterheléssel járó fesztiválok is.)

Az első gondolat ilyenkor az, hogy a hatóságok – talán valamiféle szervilizmusból, pozíció féltésből – kevésbé szigorúak az állami szervekkel szemben, mint a kevesebb befolyással rendelkező, kiszolgáltatottabb, védtelenebb emberekkel szemben. A hatóságok tevékenységét árgus szemekkel figyelő aktivisták, természetvédők sokszor számolnak be arról, hogy „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kis ökörnek”, hogy míg repülőtereken, kórházakban, középületeken megesik, hogy közegészségügyi, higiéniai szempontokra hivatkozással hatóságok lehetővé teszik a fecskefészkek leverését, addig „jaj annak” a magánszemélynek, aki hasonlóra vetemedik, s engedélyt ilyesféle barbárságra akkor sem kap, ha kilószámra áll a madár ürülék az eresze alatt.

Szigorúan szemlélve ezt a jelenséget azt is mondhatnánk, hogy ez az attitűd erősen kifogásolható a hatóság részéről. Felvetődhet ugyanis az, hogy a hatóság miért különbözteti meg, diszkriminálja a magánszemélyt az állami, önkormányzati szervvel, vagy ilyen tulajdonban álló cégekkel szemben. Aki ugyanis hivatali hatalmával visszaélve jogtalan hátrányt okoz valakinek, vagy valakit jogtalan előnyhöz juttat az ellen akár súlyos korrupciós cselekmények miatt büntetőeljárás is indulhat (elvileg).

Most mégsem ezzel a felszíni kérdéssel, hanem a probléma egy kicsit mélyebb gyökerével szeretnék foglalkozni. Azzal, hogy önmagában az engedély megléte elegendő-e ahhoz, hogy az effektív természetkárosítás büntetőjogi következményei alól mentesüljünk, avagy nem. Magyarán: engedély alapján el lehet-e követi büntetlenül a természetkárosítás bűntettét? Véleményem szerint: NEM!

Ennek a kérdésnek az alapos vizsgálatához vissza kell mennünk annak vizsgálatához, hogy mit is értünk bűncselekmény alatt. Nos, a Btk. azokat a magatartásokat tekinti bűncselekménynek, amelyeket maga a Btk. rendel büntetni és amelyek veszélyesek a társadalomra. Nem lehet tehát azt a magatartást büntetni, amelyet a törvény nem határoz meg bűncselekményként, s azt a magatartást sem, amely bár formailag bűncselekmény, de a konkrét magatartás nem veszélyes a társadalomra. Ez nem új dolog, már a rómaiak is megfogalmazták alapelvként: „nullum crimen sine lege” (nincs bűncselekmény törvény nélkül).

A most vizsgált kérdés kulcsa a „társadalomra való veszélyesség” fogalmának elemzése. A természetkárosítás veszélyes a társadalomra, azért rendeli büntetni a törvény. Az eléggé összetett, sokféle elkövetői magatartást tartalmazó tényállás a Btk-ban olyan magatartásokat is büntetni rendel, amelyek esetében lehetséges, hogy a konkrét magatartás veszélyes a társadalomra, illetve az is, hogy nem veszélyes a társadalomra. Egy védett állat birtoklása, elpusztítása például ilyen magatartás. Egy tenyészetből, legálisan beszerzett, vagy saját tenyészetünkben született védett állat birtoklása nyilvánvalóan nem veszélyes a társadalomra (a védett faj nem pusztul miattunk). Ha ugyanazt a védett állatot egy orgazda birtokolja az már veszélyes a társadalomra. Nyilván veszélyes a társadalomra, ha egy védett állatot, például egy medvét valaki elpusztít, ugyanakkor annak az egyednek a kilövése, amely állat emberéletre veszélyes már nem veszélyes a társadalomra.

És itt jön a lényeg: az engedélyezés problémája. A természetkárosítás tényállásában ugyanis szerepel az, hogy a magatartást „engedély nélkül” hajtja végre az elkövető. Szerintem a társadalomra való veszélyesség elemzéséből adódik, hogy engedélyt csak olyan tevékenységre lehet adni, ami nem veszélyes a társadalomra. Természetkárosítást ugyanúgy nem lehet jogszerűen „engedélyezni”, mint ahogyan emberölést sem lehet. Az én felfogásom szerint az engedélyezés funkciója nem az, hogy bizonyos esetekben lehetővé tegye bizonyos személyeknek bűncselekmény elkövetését, hanem az, hogy a konkrét magatartást vizsgálja és minősítse abból a szempontból, hogy az veszélyes-e a társadalomra, avagy sem. Az orgazdának adott engedély a védett állat birtoklására, vagy az egyébként veszélytelen védett állat megölésére kiadott engedély – szerintem – nem mentesíti az elkövetőt a bűncselekmény alól, sőt az engedélyt jogellenesen kiadó hatóság felelősségét (akár büntetőjogi felelősségét) is felveti. A konkrét tényállástól függően az engedélyező lehet felbujtó (aki az elkövetőt ráveszi a cselekmény elkövetésére), bűnsegéd (aki szándékosan segítséget nyújt a bűncselekmény megvalósításához), vagy akár hivatali visszaélés elkövetője (mint aki jogtalan előnyt biztosít hivatali minőségében eljárva).

A bűncselekmény engedélyezésének tilalma egyéb jogterületeken is része a hatályos magyar joganyagnak. A Munka Törvénykönyve kifejezetten megtiltja a munkavállalónak, hogy a munkáltató utasításait követve bűncselekményt kövessen el. A Polgári Törvénykönyv ugyanígy jár el a megbízott felelősségét illetően, illetve nem teszi lehetővé a bűncselekménnyel okozott kár miatti felelősség kizárását. Sarkalatos törvények tiltják, hogy a bűncselekményt elkövető személy az elkövetésre utasítást adó személy „mögé bújjon”.

Szóval a probléma nem olyan egyszerű, mint amit egy engedélyt tartalmazó hatósági határozat léte, vagy nem léte önmagában eldönthet. Részben ezt a szemléletet látszik alátámasztani az a bírói gyakorlat is, ami annak ellenére, hogy a természetkárosítás vádlottjának engedélye a vád szerinti magatartásra rendelkezésre áll, mégis – az engedélytől függetlenül – vizsgálják a magatartást. (Nyilván annak társadalomra való veszélyességét.) Az egy másik sajátosság viszont, hogy az ilyen esetekben – saját praxisban – még soha nem tapasztaltam olyat, hogy a természetkárosításra „engedélyt” adó hatóság emberét a vádlottak padjára ültették volna...

Szerintem nemcsak erkölcsileg, emberileg kifogásolható, ha hatóságok fecskefészkek leverésére adnak engedélyt, főleg fészekrakás, költés idején. Az engedélyek kiadásának körülményeit, indokait pedig érdemes lenne példás szigorral vizsgálni, ha tényleg komolyan vesszük a természet védelmének nemes ügyét, s a fecskék szorult helyzetét. Remélem, mindez nem csupán pusztába kiáltott szó, hogy ez a véleményem nem csak „első fecske”, ami még nem csiánál nyarat...

 

Szerző: Dr. Zeke László, Fotó: Shutterstock

Tags: fecske

Oldalunk cookie-kat ("sütiket") használ. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Szolgáltatásaink igénybe vételével Ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információ Elfogadom